Sziasztok!
Először is szeretném megjegyezni, hogy megújult a blog külseje - ismételten. Igazából egyáltalán nem állt szándékomban dizájnt cserélni, mert nagyon szerettem az előzőt, de valami gebasz történhetett a sablonnal, ami miatt nem éppen úgy jelent meg, ahogy kellett volna és ez nagyon zavaró volt. Úgyhogy visszavettem a színekből és emellett a kinézet mellett döntöttem, ami ígérem, hogy jó sokáig jelen lesz.
Na de, nem is ez a lényeg hanem, hogy újra I dare you!, újabb kihívás állt előttünk az elmúlt két hétben.
Röviden arról, hogy mi is az I dare you!
Az I dare you! egy olyan bejegyzés- vagy kihívássorozat, aminek résztvevői hétről hétre különböző feladatokat adnak ki egymásnak, aminek teljesítésére két hét áll rendelkezésre. A teljesítés folyamatát pedig péntekenként osztjuk meg képekkel dokumentálva.
A mostani feladatot Vic találta ki, ami a nosztalgia címet kapta. A feladatunk az volt, hogy elő kellett halásznunk kis kori játékokat, a kedvenc könyvünket vagy filmünket vagy bármi mást, ami erősen a gyermekkorunkhoz kapcsolódott és megosztani, hogy milyen érzéseket keltettek bennünk vagy éppen milyen emlékeket élesztettek újra.
Hogy mik azok a dolgok, amiket én előszedtem?
A halott menyasszony.
Talán picit morbidnak tűnik és valószínűleg az is, de gyerekkorom kedvenc animációs filmje volt - és egyébként még a mai napig is az. Lehetséges, hogy valahol itt szerettem meg a Tim Burton-féle képvilágot. Az unokatestvéreméknél láttam először és annyira megszerettem, hogy rögtön nekem is adták a dvd-t, amit én elég huzamos ideig napi szinten visszanéztem. Számomra ez egy nagyon megható történet, ami egyben vicces is. Egyszerűen imádom a képvilágát és annyit néztem már, hogy körülbelül a dalokat is kívülről fújom, amik elhangzanak benne.
Volt és van is még mindig egy olyan szokásom, hogy amikor beteg vagyok, minden egyes nap megnézem. Néha akkor is szoktam, amikor nagyon rossz kedvem van. Valamiért mindig feldob.
Az elmúlt két hétben is sikerült egyik este időt szakítanom arra, hogy megnézzem és a végén ugyanúgy könnyekben törtem ki, mint mindig az elmúlt évek alatt. Aki még nem látta A halott menyasszonyt, annak mindenképp ajánlom, hogy változtasson rajta,
A dinnyés jelenet.
Így első olvasásra elég furcsa lehet, de elmagyarázom, hogy miről is van itt szó. Igazság szerint fogalmam sincs, hány éves lehettem, amikor először láttam azt a filmet - nem tudom sajnos a címét -, amiben ez a bizonyos dinnye jelenet van. Csupán arra emlékszem, hogy egy nagy kertben egy tolószékes férfi ült és evett, amikor valamilyen kisfiú odament hozzá. A férfi ekkor elfordult, majd amikor ismét láthattuk egy nagyobb darab dinnye szeletet tömött a szájába - de úgy egészben, szóval olyan volt, mintha hatalmas piros, dinnye mosolya lett volna - és valami furcsa hangot adott ki.
Nekem ez annyira tetszett, hogy hasfájásig nevettem, és azután anyukám gyakran utánozta a hangot, ha fel akarta dobni a kedvemet. A filmet azóta talán kétszer láttam, persze idősebb fejjel már nem tartottam olyan humorosnak, de hatalmas lelkesedéssel töltött el, hogy megnézhettem újra azt a jelentet, amin néhány évesen nagyon sokat tudtam nevetni.
Így ennyi idősen vicces és megható volt visszagondolni, hogy mennyi kis apróságnak tudtam örülni és, miken tudtam nevetni. Megható inkább azért volt, mert ezt mind anyával éltem át, akivel már ritkán találkozom, mióta elköltöztem, szóval kisebb könnyeket csalt a szemembe az emlék.
Tánc, zene
Mióta a nagyimmal élek, azóta heti szinten erősen megy esténként a nosztalgiázás. Elég sokszor hallgatom, hogy miket mondtam vagy csináltam, amikor kicsi voltam és, hogy ezen a család mennyit tudott nevetni. De valahogy majdnem mindegyik sztorinak köze van a táncoláshoz/énekléshez és a zenéhez. Lévén, hogy elég muzikális családban nőttem fel, nem is olyan meglepő ez.
A nagyim imádta nézni, amikor táncolok és elég gyakori program volt, hogy csak random bekapcsoltak valamit én meg neki is álltam ropni. Aztán persze, hogy elkezdett szúrni az oldalam, mert fogalmam nem volt, hogy kell helyesen venni a levegőt. Tovább táncoltam, de közben görnyedtem össze, annyira fájt az oldalam, de az istenért sem hagytam volna abba.
Aztán, amikor a nagybátyám megkapta az első igen komoly szintetizátorát rengeteget zenéltünk együtt. Én énekeltem, ha kellett, ha nem ő meg játszott. Bár igazából teljesen mindegy volt, milyen hangszer szólalt meg - legyen az zongora, gitár - már mindannyian rögtön énekelni kezdtünk és ezt én is imádtam, meg az egész család is.
Próbáltam visszaidézni, hogy melyek voltak azok a zenék, amiket akkoriban nagyon szerettem, megkerestem őket és jó sokat hallgattam mindet. Elég furcsa volt egyébként, mert néhányat közülük még a mai napig rendszeresen hallgatok. Hála a nagybátyámnak elég jó zenei ízléseim volt már akkor is. :)
Visszagondolva nagyon jók voltak azok a délutánok, amikor egész nap ment a zene és egy rögtönzött kis bulit csaptunk. Ez mára már szinte teljesen eltűnt, főleg mióta nagybátyám is elköltözött Londonba és elég ritkán jár haza. Igazán hiányoznak azok a napok.
A nagyim imádta nézni, amikor táncolok és elég gyakori program volt, hogy csak random bekapcsoltak valamit én meg neki is álltam ropni. Aztán persze, hogy elkezdett szúrni az oldalam, mert fogalmam nem volt, hogy kell helyesen venni a levegőt. Tovább táncoltam, de közben görnyedtem össze, annyira fájt az oldalam, de az istenért sem hagytam volna abba.
Aztán, amikor a nagybátyám megkapta az első igen komoly szintetizátorát rengeteget zenéltünk együtt. Én énekeltem, ha kellett, ha nem ő meg játszott. Bár igazából teljesen mindegy volt, milyen hangszer szólalt meg - legyen az zongora, gitár - már mindannyian rögtön énekelni kezdtünk és ezt én is imádtam, meg az egész család is.
Próbáltam visszaidézni, hogy melyek voltak azok a zenék, amiket akkoriban nagyon szerettem, megkerestem őket és jó sokat hallgattam mindet. Elég furcsa volt egyébként, mert néhányat közülük még a mai napig rendszeresen hallgatok. Hála a nagybátyámnak elég jó zenei ízléseim volt már akkor is. :)
Visszagondolva nagyon jók voltak azok a délutánok, amikor egész nap ment a zene és egy rögtönzött kis bulit csaptunk. Ez mára már szinte teljesen eltűnt, főleg mióta nagybátyám is elköltözött Londonba és elég ritkán jár haza. Igazán hiányoznak azok a napok.
Hoti-Hoti, a plüsskutya
Az utolsónak pontnak hoztam a "legfájdalmasabbat". Már akkor megvolt a később Hoti-Hotinak nevezett plüsskutyám, amikor kiságyban hemperegtem és nem tudtam magamról.
Igazából azt sem tudom, hogy kitől kaptam de egyszerűen imádtam azt a maroknyi kis kutyát. Emlékszem, hogy olyan hosszú fülei voltak, hogy mindig összecopfoztam őket a feje tetején. Mindenhová magammal vittem azt a plüsskutyust és nem volt olyan éjszaka, hogy ne aludtam volna nélküle.
Azt hiszem öt éves lehettem, amikor költöztünk és egy hatalmas zsákba raktam a plüsseimet. Az új lakásban tűnt fel, hogy Hoti nem volt a zsákban - még a mai napig nem tudom, hogy történhetett -, én pedig napokig sírtam a kiskutyám után.
Ahogy erre visszagondolok tényleg nagyon sajnálom, hogy valahol útközben eltűnt, hiszen az volt a kedvencem és nem maradt meg valahogyan egy játékom sem olyan pici koromból.
Ciki, nem ciki, ma már van, ami pótolja Hotit, még pedig egy plüss pingvin, amit körülbelül tíz éves koromban kaptam apuéktól karácsonyra. Azóta mindenhova viszem magammal, mert képtelen vagyok aludni nélküle. A legkellemetlenebb dolog, hogy legutóbb, mikor hazautaztam szépen otthon is hagytam, úgyhogy azóta elég érdekes éjszakáim vannak, mióta visszajöttem Pestre.
Igazából azt sem tudom, hogy kitől kaptam de egyszerűen imádtam azt a maroknyi kis kutyát. Emlékszem, hogy olyan hosszú fülei voltak, hogy mindig összecopfoztam őket a feje tetején. Mindenhová magammal vittem azt a plüsskutyust és nem volt olyan éjszaka, hogy ne aludtam volna nélküle.
Azt hiszem öt éves lehettem, amikor költöztünk és egy hatalmas zsákba raktam a plüsseimet. Az új lakásban tűnt fel, hogy Hoti nem volt a zsákban - még a mai napig nem tudom, hogy történhetett -, én pedig napokig sírtam a kiskutyám után.
Ahogy erre visszagondolok tényleg nagyon sajnálom, hogy valahol útközben eltűnt, hiszen az volt a kedvencem és nem maradt meg valahogyan egy játékom sem olyan pici koromból.
Ciki, nem ciki, ma már van, ami pótolja Hotit, még pedig egy plüss pingvin, amit körülbelül tíz éves koromban kaptam apuéktól karácsonyra. Azóta mindenhova viszem magammal, mert képtelen vagyok aludni nélküle. A legkellemetlenebb dolog, hogy legutóbb, mikor hazautaztam szépen otthon is hagytam, úgyhogy azóta elég érdekes éjszakáim vannak, mióta visszajöttem Pestre.
Hát, ez lett volna az én kis visszatekintésem.
Ha kíváncsiak vagytok a többiekére, akkor katt a linkekre:
1. Sára - Metaforaszennyezés
2. Nina - Ambivalentina
3. Éda - Lepkeszárny & virágfüzér
4. Natussshka - Natussshka
5. Kamasz Lány - Pepitakastély
6. Sasa - hosszú kávét az írónőnek!
7. Nadja Blue - The Pale Journal
8. Papay Anami - Anami Blog
9. Flor - In my own world
10. Vic - [synopsis]
11. Nagy Anna - The Maniac Girl's Blog
12. Vix - { Köztes Helyek }
13. Hanna - Room to Think
13. Hanna - Room to Think
Ha nem szeretnétek semmiféle újdonságról lemaradni, akkor likeoljátok a blog facebook oldalát itt, vagy kövessétek az instagram oldalt itt.
Szép hétvégét nektek!
